Ismerkedés Kasztíliával II.

Kasztília

Ismerkedésünket Kasztíliával Ávilában hagytuk abba, most onnan folytatom az útleírást. Ebben a részben Toledo-ba, Consuegra-ba és Almagro-ba látogatunk.

Kasztília-La Mancha

Az autonóm tartomány címere hasonlít Kasztília és León címerére – amennyiben ebben is szerepel egy vár, ugyanakkor érthető okokból nincs benne oroszlán. A címerben a nagy fehér folt valószínűleg a ritkán lakott, kiterjedt, magaslati pusztaságot jelképezi, ami sajátja a La Mancha régiónak. (Ez utóbbi valószínűleg arab eredetű szó, ami vagy „víz nélküli földet”, vagy „fennsíkot” jelent.)

A tartomány területe 79.409 km2 és lakóinak száma alig több, mint kétmillió. Közigazgatásilag öt megyére oszlik, ezek közül én csak Toledo és Ciudad Real megyék ben jártam. A tartományi kormány (junta) székhelye Toledo, de pl. a Legfelsőbb Bíróság Albacete-ben található.

A tartomány jellemzően 1.000 méterrel fekszik a tengerszint felett és területének jelentős része nem alkalmas mezőgazdasági művelésre. Ahol mégis van lehetőség erre, ott a búza, a szőlő és az olíva a meghatározó termény. Meglepve olvasom, hogy a tartományban terem meg a spanyol szőlő 53 %-a, aminek a termésterülete meghaladja a 700.000 hektárt. (Magyarországon 2015-ben 73.000 hektáron termeltek szőlőt, ebből kb. 27.000 hektáron az Alföldön.)

Toledo

Bevezetés

Ávilától nagyjából két óráig tart az utazás, ami zömmel kanyargós országutakon, kisebb szakaszon autóúton vezet. Sok látnivaló nincs útközben, látszik, hogy ezen a vidéken meglehetősen alacsony a népsűrűség. A táj nagyrészt kopár, maximum lege lőnek alkalmas, de azért itt-ott felbukkan egy-egy olíva ültetvény. A híres szélmalmokat ne errefelé keressük, velük majd egy „klaszterben”, Consuegra-ban találkozhatunk.

Toledo a római katolikus egyház spanyolországi központja. Történelmi belvárosa 1986 óta az UNESCO Világörökség része. Lakosainak száma 83 459 fő volt 2016-ban.

Toledo egyrészt úgy ismeretes, mint a három kultúra városa, mivel a Córdobai Kalifátus részekeként az uralkodó muszlimok mellett keresztények és zsidók is szabadon élhettek és alkothattak a városban, másrészt, mint a spanyol császárváros, mivel itt volt a székhelye I. Károly spanyol királynak, aki V. Károly néven német-római császár is volt, és kora egyik leghatalmasabb államférfija. A város neve a római kori Toletum névből származik.

Már a bronzkorban fontos település volt. Toletumot a rómaiak i. e. 193-ban foglalták el. A Római Birodalom bukása után a vizigót királyság központja lett; több egyházi zsinatot is tartottak itt. A vizigótok 567-ben fővárosukká tették; ugyanekkor vált a spanyol egy háznak is középpontjává. 646-tól prímási székhely. 711-ben a mórok kezére került, előbb a Córdobai Kalifátus, majd 1035-ben egy önálló muzulmán államocska (taifa) része lett. 1085-ben VI. Alfonz kasztíliai király hosszas ostrom után foglalta vissza. Ek kortól Toledo a Kasztíliai Királyság fővárosa lett; de ezt a szerepét 1563-ban elveszítette.

Los Cigaralles de Toledo

Készülve az útra, a „képernyőmre került” egy prospektus Toledo Széchenyi-hegyéről és az itteni szállodákról. Ezt a városrészt az Óvárostól a Tajo mély folyóvölgye választja el. A középkorban Toledo mezőgazdasági övezete volt, számos farmmal, ud varházzal, villával. Ezek nagy részét mára kereskedelmi szálláshelyekké alakították át.

Rögtön megkapott a prospektusban bemutatott laza életérzés és ki is választottam egy szimpatikus hotelt a domboldalban. Nem bántam meg, sőt! Pár euró felárért, de mindenképpen a városra néző szobát foglaljunk, mert a kilátás egyszerűen szívdöglesztő! Az erkélyről készült az előző oldalon szereplő fénykép, amin jobboldalt az Alcázar, balra pedig a katedrális látszik. A szállodának a kilátás mellett a másik előnye, hogy itt kényelmesen lehet parkolni és 8-10 €-ért pár perc alatt bevisz a taxi az Óváros bár melyik pontjára. Továbbá finom a reggeli, de a melegkonyha (csak vacsora) és a kiszolgálás kívánnivalókat hagy maga után, azaz erősen ellenjavallt. Semmi sem lehet tökéletes.

Az Alcázar és a Hadsereg Múzeuma

Toledo legmagasabb pontján, 548 méterrel a tengerszínt felett áll Toledo jelképe, ez a gigantikus méretű, négyszögletes palota és erőd. Korábban ezen a helyen állt a római helytartók palotája. Később Flavio Leovigildo vizigót király (569-586.) székhelye volt. A mór uralom idejéből III. Abdar-Rahmán omejjád emír fejlesztései emelendők ki. Ebből az időszakból származik az épület mai elnevezése is, ami arabul „Al Qasar” volt, ami magyarul erődítményt jelent.

Az épület mai – zömmel reneszánsz stílusú – formáját I. (V.) Károly alatt érte el, aki Alonso de Covarrubiast bízta meg a munkálatokkal. Ebből a korból származik az elegáns belső udvar is, aminek közepén a Károlyt ábrázoló híres szobormásolata áll.Azt követően, hogy az udvar 1562-ben Toledoból Madridba költözött, az épületet csak alkalmanként használta szálláshelyként a királyi család. A spanyol történelem zűrzavaros évszázadaiban az épület többször is leégett: 1710-ben a spanyol örökösödési háború, 1810-ben a függetlenségi háború és 1936-ban a polgárháború során. 

Az épületben ma a Hadsereg Múzeuma található, aminek a meglátogatását elsősorban a spanyolul vagy angolul értőknek és a spanyol történelem iránt kiemelten érdeklődőknek ajánlom. Mivel magamat ebbe az utóbbi kategóriába sorolom, nem bántam meg a kb. 1 ½ órás körsétát. A hatalmas gyűjtemény két kategóriára, egy kronologikusra és egy tematikusra van felosztva. Következzék néhány érdekesség!

Juan de Mata Prats 1852-ben készült festménye azt a pillanatot örökíti meg, amikor a
helyi mór király átadja Almeria kulcsait Ferdinánd királynak. Az eseményre 1489-ben került sor.

Boabdil állítólagos kardja. Ő volt az utolsó granadai emír, aki 1492. első napjaiban megadta magát a Katolikus Királyoknak. Ezzel véget ért a mór uralom az Ibériai-félszigeten. Ezt követően a békeszerződés értelmében – pár évet még az Alpujarra régió ban töltött, majd a marokkói Fezbe költözött és ott is halt meg.

Manuel Ramirez Ibáñez 1877-ben készült festménye Francisco Pizarro meggyilkolását mutatja be. Pizarroval tavaly szülővárosában, Trujillo-ban (Extremadura) találkoztunk és foglalkoztunk részletesen.

Diego de Almagro, az inka birodalom egyik legyőzője 1538-ban Cuzco birtoklása miatt összeveszett Pizarróval, de vereséget szenvedett. Az elfogott Almagrót Pizarro bebörtönözte, a börtönben megfojtatta, majd testét nyilvánosan lefejeztette. Haláláért „El Mozo” ragadványnevén ismert fia állt vérbosszút, amikor 1541. június 26-án húsz fegyveresével betört Pizarro limai palotájába, és megölte a kormányzót.

Ugorjunk egy nagyot, egészen a XX. századig! A kiállítás természetesen nem tudja megkerülni a polgárháború kérdését, de azt igencsak szőrmentén tárgyalja, tipikusan „egyrészt-másrészt” módon: azaz azt emeli ki, hogy szélsőségesek (és természetesen ártatlan áldozatok) voltak mindkét oldalon. (Manapság már kezdem magam is elfogadni ezt az álláspontot.)

Franco tábornok rezsimjét a kiállítás egyértelműen diktatúrának minősíti és azt emeli ki, hogy a hadsereg külpolitikai célja végig Spanyolország biztonságának biztosítása volt és a kormány ezért maradt semleges a II. világháború során, majd kötött 1945. után katonai szövetséget az USA-val. Jellemző a kiállítás – meglehetősen szerény méretű – modern szekciójára, hogy jól megfér egymás mellett Franco bronz halotti maszkja és I. János Károly király mellszobra, megemlítve az utóbbi szerepét a demokrácia helyreállításában. Külön kiemelik híres, a katonai puccsot elítélő TV-beszédét 1981. februárjából.

Befejezésül két szép példa a múzeum gazdag ólomkatona gyűjteményéből.

Museo de Santa Cruz

Amikor kilépünk a Museo del Ejército épületéből, pont szemben látunk egy nagyon keskeny utcát, ami valójában zömmel lépcsőkből áll (Calle de Sta. Fé). Azon menjünk le, majd az első sarkon forduljunk jobbra (Calle Miguel de Cervantes) és máris Toledo egyik legszebb és legérdekesebb múzeumának bejáratával szemben állunk.

Egy másik lehetőség, hogy a lépcső helyett kisétálunk balra a Plaza de Zocodover felé és egy kis kerülővel érjük el a Museo de Santa Cruz-t. Ez a fura nevű, tágas tér évszázadokon keresztül Toledo kereskedelmi központja volt. Neve az arab „sūq ad-dawābb” kifejezésből származik, ami magyarul igásállat piacot jelent. Na, ezt nem találtam volna ki, ha nem nézek utána a Wikipedia-n. (A következő kép kivételesen a Google Street View-ból származik, mert én siettemben elfelejtettem fényképezni.)

Térjünk vissza a múzeumhoz! Az épületet eredetileg kórháznak és árvaháznak építették Pedro González de Mendoza (1428-1495.) bíboros javaslatára. A görög kereszt alaprajzú kétszintes épület a spanyol reneszánsz építészet egyik ékköve. Az építész-mérnökök Anton és Enrique Egas, valamint Alonso de Covarrubias voltak. Már önmagában az oltárra emlékeztető főbejárat, a központi udvar és lépcsőház miatt is érdemes felkeresni a múzeumot.

A múzeum gyűjteménye három szekcióra – archeológia, iparművészet és képzőművészet – oszlik. Az egyik érdekesség V. Károly császár ezüst mellszobra, amely ugyan a XIX-XX. század fordulóján készült Toledoban, de egy 1575-ből származó minta alapján.

Szintén igen gazdag a múzeum festménygyűjteménye, amely – többek között – 20 ElGreco-nak vagy a műhelyének tulajdonított képet is tartalmaz. Több alkotás csak letétben van a múzeumban, a tényleges tulajdonosok toledói templomok. A fenti El Greco kép Szent Jánost, az evangélistát és Keresztelő Szent Jánost ábrázolja (részlet). A kehelyre és a kígyóra még visszatérünk később.

A múzeum két főműve szintén El Greco alkotása, és mindkettő Jézus szeplőtelen fogantatását ábrázolja. A korábbi, baloldali képet, amin Szent János evangélista is szerepel a bal alsó sarokban, 1595-ben festette El Greco, a másikat pedig 1607-13. között, ez utóbbit Doña Isabel de Oballe megrendelésére.

A szeplőtelen fogantatás egy katolikus hittétel, amely szerint Szűz Mária már édesanyja, Szent Anna méhében szeplőtelenül, vagyis eredendő bűn nélkül fogant. A szeplőtelen fogantatás tehát nem azonos azzal a hittétellel, hogy Mária Jézust szűzen foganta és szülte (Mária örök szüzessége).

Az immakuláció olyan kiváltság, amelyet a római katolikus egyház csak Szűz Mária esetében ismer el. A római katolikus egyház régi időtől kezdve hitte, hogy Mária szeplőtelenül fogantatott, e tant dogmává azonban csak IX. Piusz pápa emelte 1854. december 8-án. Azelőtt csak ún. „ajánlott tétel” volt, de a hívek is kegyelettel ragaszkodtak hozzá.

A Bibliában Gábriel arkangyal az angyali üdvözletben szólt Máriához: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes.” Az „Üdvözlégy” egy ígéret arra, hogy üdvözülni fog Mária, a kegyelemmel teljes pedig azt jelenti, hogy Isten tökéletesen mentesítette Máriát az eredendő
bűntől. Isten azért mentesítette Máriát a fogantatása pillanatában minden bűntől, hogy
majd később – ha Mária is elfogadja – meg tudja szülni Isten Fiát, Jézust. Ezért két fogantatásról beszélünk, egyik passzív, amikor Mária fogantatott Szent Anna méhében, a másik aktív, amikor Mária elfogadja Gábriel arkangyal szavait: „legyen”.

Különösen a későbbi festmény dinamikája, színvilága, részletgazdagsága, jelképrend szere magával ragadó.

Ez a vászon El Greco utolsó éveinek leglíraibb festménye. Szűz Máriát mintha egy angyal lökné kitárt szárnyakkal a mennyország felé. A fénynek és a színnek természet feletti jellege van, rendkívüli intenzitással és rezgéssel, amelyeket néhány izzó lény hoz létre, amelyek befogadják és egyben visszaverik az isteni fényt.

A virágokból kiindulva az angyal lábai egy spirálba vezetnek, amely finoman halad előre és visszahúzódik, és egy kígyózó vonalat alkot, amely a Szűz arcában végződik. A körvonalak látszólag lelapulnak, és az arányok eltorzulnak, Mivel a figurák nincsenek a valós térben, ezért törzsük kicsi lesz, a lábuk pedig irreális méretű. A Szűz arcához érve úgy tűnik, hogy elérkezett az egyensúlyi pont, és megszűnik az emelkedő ritmus. A Szűz arca körül egy angyalkórus fejei és karjai félkörívet alkotnak, néhány hangszerrel. A kórus középpontjában a Szentlélek vakító fehér galambja bontja ki szárnyait, körülvéve a kompozíciót lezáró kerubok által.

A tájon zöld dombok és Toledo falai láthatók, amelyek egy félig absztrakt hely felé ereszkednek és elérik a Tejo folyót átszelő Puente de Alcántara-t. Alul, jobb oldalon egy kibontott vitorlás hajó halad át egy fehér kikötőn. A legkonkrétabb elemek a rózsák és a liliomok, melyek gyönyörű textúrákkal és színekkel lettek megfestve. A liliomok, a rózsák, a tükör, a Hold, a Nap, a kút és a szökőkút a Szeplőtelen Fogantatás jelképei. 

Csak érdekességként említem, hogy a múzeum emeleti termeiben Pedro Almodóvar, a világhírű filmrendező és Jorge Galindo spanyol festő közös műveinek időszaki kiállítását lehetett megtekinteni – igen csekély érdeklődés mellett (azaz egyedül voltam a legalább ezer négyzetméteres kiállítóteremben). Lentebb a 6 x 11 méteres, Tavasszentelés c. képük.

La Mezquita del Cristo de la Luz

Amennyiben ügyesen gazdálkodtunk az idővel Ávilától mostanáig, akkor még pont kényelmesen meg tudjuk látogatni ezt a fura nevű mecsetet. A Museo de Santa Cruztól elvben hat perc a séta idáig, de jobban tesszük, ha inkább ¼ órával számolunk.

A volt muzulmán imahely neve magyar fordításban talán ez lehet: „A fény Krisztusának a mecsetje”. A név a VI. Alfonzhoz kapcsolódó legendára utal. Amikor 1085-ben a keresztény seregek visszafoglalták Toledót, a király lova megállt az akkori mecset előtt és nem volt hajlandó tovább menni. A katonák az egyik falrepedésben megláttak egy pislákoló fényt. Kibontották a falat és egy mélyedésben találtak egy kis feszületet, mellette pedig egy égő olajmécsest. A legenda szerint mindkettőt a keresztények rejtették el kb. 300 évvel korábban. A felfedezés örömére a várost visszafoglaló csapatok itt tartották az első szentmisét, Alfonz leszúrt kardját használva keresztként.

Az épület egyszerűsége ellenére is Toledo egyik legfontosabb műemléke, mert – a Cordobai Nagymecset mellett – ez az iszlám építészet legrégebbi építménye egész Spanyol-országban. Egy arab nyelvű felirat szerint a mecset a mi időszámításunk szerint 999-ben épült, míg az előző oldalon található felső képen is jól látható baloldali kiegészítést (apszist) már a keresztények toldották hozzá a XII. században. Érdekes, hogy a mórok egy sor, a vizigót korszakból fennmaradt elemet (pl. oszlopokat, oszlopfőket) is felhasználtak. Ez utóbbira jó példa a jobboldali képen szereplő oszlopfő, míg a középső képen a keresztény korban épült apszis látható. A freskón Jézus mint Pantokrátor (a mindenség ura) szerepel.

Puerta de Valmardon és Puerta del Sol

Mindkét középkori kapu a Cristo de la Luz mecset szomszédságában található. A Puerta del Sol-t egyes források szerint a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Rend építtette a XIV. században. Ez ugyanaz a „csapat”, akire VI. Alfonz Toledo 1085. évi visszafoglalása után a Cristo de la Luz mecset „vagyonkezelését” is rábízta.

Figyelemre méltó még a Puerta del Sol kapuíve feletti medalion, amely a toledói Szent Ildefonz (607. k. – 667.) életéből ábrázol egy jelenetet. A vizigót származású Ildefonz előkelő társadalmi helyzetét és vagyonát feladva – szülei akarata ellenére – kolostorba lépett Toledo közelében. 657-ben Recceswinth vizigót király kérésére fogadta el a toledói érseki címet. Különösen Szűz Mária iránti áhítatáról volt ismert, és az által írt könyvben cáfolta azt az eretnekséget, amely Mária örök szüzességét támadta1. A legenda szerint egy ízben egy reggel bement a katedrálisba elmondani a hajnali imát és meglátta Máriát az angyaloktól körülvéve trónján ülni, kezében Ildefonz könyvével. Mária meg is köszönte Ildefonznak a szüzessége érdekében kifejtett buzgóságát.

El Greco és Toledo

A világhírű görög születésű művész és Toledo elválaszthatatlan egymástól. Mivel az elkövetkezőkben még három helyen is találkozunk festményeivel, célszerű néhány mondatban külön is megemlékezni róla. (A képen Toledo látképe, ami a Museo del Grecoban tekinthető meg. Jól felismerhetőek Toledo emblematikus épületei.)

El Greco az akkor velencei uralom alatt álló Kréta szigetén, a mai Heraklionban született Domenikosz Theotokopulosz néven 1541. körül. Gyermek- és ifjúkoráról kevés adat áll rendelkezésre. Valószínűleg már Krétán elkezdte tanulni a festészetet, majd huszonhat éves kora körül Velencébe mehetett, ahol Paolo Veronese, Tiziano és Tintoretto munkásságát tanulmányozhatta.

A Theotokopulost vonzó manierizmus központja Rómában volt, ahova 1570-ben érkezett meg. A fiatal festő itt ráérzet, hogy nagynevű elődje, Michelangelo árnyékában nem tudna érvényesülni, ezért 1575-76 körül Spanyolországba utazott, azon belül pedig pár év múlva végleg Toledóba költözött.

Bár már nem itt volt a királyi udvar székhelye, korának igen jelentős, gazdag, fejlődés az egyik legnépesebb (lélekszáma kb. 65 000 fő) helysége volt. Theotokopulos egy szép házat bérelt, s a soknemzetiségű város humanista műveltségű értelmiségi körének tagja lett. Ebben az időben sok portrét festett a barátairól. Hozzájuk hasonlóan nagy lábon élt és adósságokba verte magát, ezért sokszor meggyűlt a baja hitelezői vel. Anyagi eredetű vitája támadt megrendelőivel is, akik sokszor nem akarták kifizetni a kért összeget.

A Hospital de la Caridad számára készített oltár is pereskedés forrása lett, mert a megbízók különböző hibákra hivatkozva nem akarták kifizetni a kért összeget. Pedig a négy kép, amely az oltárt díszítette, Theotokopulos művészetének legkitűnőbb alkotása nagyvonalú ecsetkezelésével, erős koloritjával. Barátain kívül egyházi személyektől kapta a legtöbb megbízását. Több Apostol-sorozatot is festett, a legutolsó ma a toledói El Greco múzeumban látható.

Magánéletéről nem tudunk sokat. Fia apja munkatársak nt dolgozott, s emellett jelentős építészként is ismert volt. Élettársa halálának ideje bizonytalan, egyesek szerint fiatalon halt meg, más kutatók épp az ellenkezőjét állítják. Annyi bizonyos, hogy halála idején The otokopulos egyedül élt. Műhelyében kevés tanítvány volt, mert szeszélyességével elriasztotta őket. Festményeit sokszor átdolgozta, soha nem érezte őket befejezettnek. Műveiről kisebb méretű másolatokat készített, amelyet reménybeli megrendelőinek úgy mutatott, mint egy katalógust, amelyből választani lehet. Ezért fordul elő oly sok ismétlés Theotokopulos művein.

Élete vége felé egyre kevesebbet festett, pedig anyagi gondjai nem szűntek, újabb és újabb adósságokba verte magát. 1614. április 7-én halt meg és a Santo Domingo el Antiguo-templomban temették el. Anyagi viták miatt néhány év múlva kihantolták és ismeretlen helyre szállították maradványait.
————————-
A lenti térképen a másnapi, egésznapos túra javasolt sétaútvonala, a katedrálistól a Monasterio de San Juan de los Reyes-ig.

Katedrális

Próbáljunk a taxival nagyjából 10 perccel 10 előtt a katedrális jegypénztárához érni (ha szemben állunk az épülettel, akkor a jobboldali utcácskában), mert ellenkező esetben még főszezonon kívül is akár ½ órát is várhatunk a jegy megvásárlására.

A hatalmas gótikus székesegyházat 1226-ban kezdték építeni és csak 1493-ra fejezték be. Azon a helyen áll, ahol korábban egy vizigót templom, majd a mórok idejében a nagymecset működött. A latin kereszt alaprajzú épületnek imponálóak a méretei: 120 méter hosszú és 59 méter széles. Négy mellékhajója egy dupla kerengőben végződik, ahogy az egy öthajós bazilikához illik.

A templom legszebb részei a kórus, a hatalmas gótikus főoltár és a múzeumok, amelyek megszámlálhatatlan kincseket tartalmaznak. A főoltárt Cisneros bíboros rendelte meg az 1490-es évek végén. A tervezők Enrique Egas és Pedro Gumiel voltak, a kivitelezésen pedig rengetegen dolgozhattak. Az oltár Jézus életének különböző eseményeit mutatja be.

Lent a Fehér Szűz, egy XIV. századi francia gótikus alabástrom szobor, mögötte a kórus.

Szokatlan érdekesség az 1721-ből származó tetőzet áttörés, aminek a célja az volt, több természetes fény érje a főoltár mögötti szoborcsoportot. Lent az udvar.

Fent Tiziano III. Pál pápa portréja, Van Dyck Szent családja és Raffaello A szűz fátyollal c. képe. Lent két El Greco mű, a baloldali címe: Krisztus levetkőztetése. A másik kép Szent Ferenc és León testvér meditációját ábrázolja.

A Krisztus levetkőztetése c. festményt El Greco 1579. tavaszán fejezte be a toledói székesegyház sekrestyéjének főoltárára, ahol még mindig megtalálható. Egy 1577. július 2-án kelt dokumentum, amely erre a festményre hivatkozik, a legkorábbi feljegyzés El Greco spanyolországi jelenlétéről. A festmény megrendelését El Greco római barátjának, Diego de Castilla, a toledói katedrális dékánja fiának, Luisnak köszönhette.

A festményen Krisztus derűs kifejezéssel az ég felé néz; Idealizált alakja elkülönültnek tűnik a többi embertől és az őt körülvevő erőszaktól. A háttérben egy feketébe öltözött alak Krisztusra mutat vádlón, míg két másik ember azon vitatkozik, hogy kié lesz a ruhája. Egy zöld ruhás férfi Krisztustól balra szilárdan tartja őt egy kötéllel és éppen letépni készül a köntösét, keresztre feszítésére készülve. A jobb alsó sarokban egy sárga ruhás férfi a kereszt fölé hajol, és lyukat fúr, hogy megkönnyítse a szög beszúrását, amelyet Krisztus lábán kell átverni. Krisztus élénkvörös köntösbe öltözött; erre a vörös tunikára koncentrálta El Greco művészete teljes kifejező erejét. A bal előtérben a három Mária szorongva szemléli a jelenetet. Jelenlétüket kifogásolták a székesegyház hatóságai, mivel az evangéliumok nem említik őket.
——————————-
A katedrális főbejáratával szemben – nem meglepő módon – a püspöki palota áll.

Iglesia de Santo Tomé

Pár perces séta után pillantjuk meg ezt a templomot, aminek toronyépülete a mudéjar stílus egyik legszebb reprezentánsa Toledóban. (Ebben a stílusban keverednek a gótikára és a mór építészetre jellemző elemek.)

A templom igazából egy festmény, El Greco „Ortiz grófjának temetése” c. alkotása miatt lett híres, ami egy oldalkápolnában található.

A festmény témáját egy XIV. század eleji legenda ihlette.
1323-ban meghalt egy bizonyos Don Gonzalo Ruiz de

Toledo, Orgaz13 város polgármestere (családja később megkapta a grófi címet). Don Gonzalo Ruiz de Toledo a nemesi Palaiologos család leszármazottja volt, amelyhez a Bizánci Birodalom utolsó uralkodó dinasztiája is tartozott. A jámbor lovag, Orgaz grófja emberbarát is volt, aki egyéb jótékonysági tevékenységek mellett pénzt hagyott a Santo Tomé templom (El Greco plébániatemploma) bővítésére és feldíszítésére.

A legenda szerint a gróf meggyilkolásakor Szent István és Szent Ágoston személye sen szálltak alá az égből és saját kezükkel temették el a jelenlévők szeme láttára. A festmény ezt az eseményt ábrázolja. A mű témájának minden részlete le van írva az El Greco és az egyház között kötött szerződésben. Bár El Greco betartotta a szerződésben foglaltakat, festett néhány olyan elemet is, amelyek “modernizálták” a legen dát, mint például a XVI. századi szokásos temetési körmenet, a két szent ruhái, valamint El Greco korának kiemelkedő toledói személyiségei. A legenda „modernizálása” a festmény didaktikai célját szolgálja, amely az ellenreformációs tanokkal összhangban hangsúlyozza a szentek tiszteletének és a lélek üdvéért tett jócselekedetek fontosságát.

A festményt Andrés Núñez, a Santo Tomé plébánosa rendelte meg a Santo Tomé-i templom Szűzanya mellékkápolnájához. Az 1586. március 18-án aláírt szerződés Núñez és El Greco között konkrét ikonográfiai követelményeket fogalmazott meg, kikötötte, hogy a művész fizesse az anyagokat. El Greco bizonyára eszeveszett tempó ban dolgozott, végül 1587. vége és 1588. tavasza között fejezte be a festményt.

Az emberek már 1588-ban sereglettek a Santo Tomé templomba, hogy megnézzék a festményt. Ez az azonnali népszerű fogadtatás főként az akkori Toledo nevezetes és jelentős embereinek valósághű ábrázolásának volt köszönhető

A festmény a szerződésben rögzített feltételeknek és az uralkodó tudományos szemléletnek megfelelően két zónára oszlik: a földi és az égi világra. El Greconak sikerült tematikusan és művészileg is összekapcsolni a festmény két zónáját.

A csodajelenet a kompozíció alsó részén, a földi szakaszban látható, ahol a figurák léptékét és arányait tekintve minden normális. Szent Ágoston, aki Gaspar de Quiroga y Vela, Toledó érsekére hasonlít, illetve Szent István áhítattal hajolnak a gróf teste fölé, aki pompás, sárga és vörös színeket tükröző páncélba öltözött. A páncélt a spanyol királyok ünnepélyes katonai viselete ihlette, ahogyan azt Tiziano portréi is ábrázolják. A nemesek zárkózottan és visszafogottan szemlélik az eseményt. Visszafogott nyugalmukat a festmény didaktikai céljának vizuális elemeként értelmezték, vagy Greco művészetének bizánci eredetének kifejezéseként. A bal oldali fiatal fiú El Greco fia, Jorge Manuel; a zsebében lévő zsebkendőn a művész aláírása és az 1578-as dátum, a fiú születési éve szerepel. Jorge Manuel kiemelkedő helyet foglal el, közel a néző szeméhez. Maga a művész közvetlenül a Szent Jakab rend lovagjának felemelt keze fölött ismerhető fel.

A kompozíció központi részében egy angyal erőteljesen löki felfelé a születő lelket (egy újszülött csecsemő formájában); ez a mozdulat az ellenreformációs üdvösségtanítás vizualizációjaként értelmezhető.

A felső részben, a mennyeiben a felhők szétváltak, hogy befogadják az „igaz embert” a Paradicsomban. A mennyországot kavargó jeges felhők idézik, amelyek félig absztrakt formájúak, a szentek magasak és fantomszerűek. A fehérbe öltözött Krisztus az ő, a Madonna és Keresztelő Szent János alakjaiból alkotott háromszög csúcspontja. A mennyei dicsőség e három központi alakját apostolok, mártírok, bibliai alakok (köztük Mózes, Noé és Dávid), valamint a spanyol II. Fülöp király veszik körül, bár ő még életben volt. Az „igazságos” II. Fülöp szellemileg egyesül Krisztussal és a mennyei teremtményekkel Isten Városában, ahogy Szent Ágoston elgondolta.

A fenti képeken a Santo Tomé templom, illetve El Greco kinagyított önarcképe látha tóak.

Befejezésül még pár szó a temetésen váratlanul megjelent két szentről. (Szent Istvánnal pár napja már „találkoztunk” Salamancaban is.)

Szent István (1. körül – 36/40. körül) az első keresztény vértanú. Egyike volt a jeruzsálemi keresztény község első hét diakónusának, akiket a hívők Kr. u. 36-ban az apostolok segédeivé választottak. A jeruzsálemi görög nyelvű zsinagóga elöljárói a szanhedrin14 elé állították, és amikor itt is nyíltan hirdette Jézus istenségét, a csőcselék megrohanta, kihurcolta a városból és agyonkövezte. A kapu, amelyen végső útjára indult, Jeruzsálemben ma is az István-kapu nevet viseli.

—————–

Hippói Szent Ágoston (Thagaste, Észak-Afrika, 354. november 13. – Hippo Regius, 430. augusztus 28.) hippói püspök, egyházatya, filozófus. Szent Ágoston a keresztény ség egyik legbefolyásosabb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája belőle táplálkozott. Beépítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak gondolt, nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiából is. Gondolkodói hagyatékának számos eleme máig él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen a kegyelemről szóló tanítása, a predesztináció tana.

El Museo del Greco

Az egyszerű bejárat egy kissé zavaros elrendezésű épületkomplexumot takar. A mai kor embere a múzeum ötletét és annak megvalósítását a XX. század elején élt de la Vega-Incián márkinak köszönheti, aki Toledo zsidónegyedének a szélén megvásárolt egy romos középkori épületet, abban a hitben, hogy az valaha El Greco háza volt. Komoly renoválási és átalakítási munkákkal jött létre a mai állapot, ami egyszerre múzeum és egy középkori lakóház rekonstrukciója. El Greco festményei mellett kortársai alkotásait is megtekinthetjük, azaz El Greco alaposan „kontextusba” van helyezve.

A múzeum ékkövei a 13 apostol (12 + Pál), valamint a már említett Toledo látképe és térképe El Grecotól.

Balra Máté, kezében egy nagy könnyvel. Pált azzal a karddal ábrázolja a festő, amivel lefejezték, a kezében tartott papírlapon Tituszhoz írt levelének címzése szerepel.

Máté neve a héber Matthai szóból származik, jelentése: Jahve ajándéka. Eredetileg vámszedő volt, amely foglalkozást az izraeliták megvetették, mivel a Római Birodalom számára (is) dolgoztak. A zsinagógákban sem imádkozhattak. Máté Kafarnaumban (szülőhelyén) működött, ahol – találkozván Jézussal – felhagyott addigi munkájával és követte Jézust. Jézus halála után ő is elhagyta Palesztinát, és Etiópiában hirdette az örömhírt. Később hitének megtagadását követelték tőle, de ő ezt nem tette meg, és ezért halálra kínozták.

Pál a kilikiai Tarsusban született Kr. u. 5-ben vagy 10-ben, zsidó szülők gyermekeként. A farizeusnak nevelt Saul néven ismert fiú fiatalemberként a keresztények kegyetlen üldözője lett. Ám ennek során egy alkalommal a damaszkuszi úton látomása volt, melynek hatására kereszténnyé vált, s nevét is Saulusból Paulusra, azaz Pálra változtatta. Ettől kezdve az új vallás leghevesebb és legbefolyásosabb védelmezőjeként terjesztette a kereszténységet a Római Birodalomban misszionáriusi útjain. Pálhoz mérhető nagy szerepet senki nem játszott a kereszténység elterjesztésében. Tevékenysége miatt többször letartóztatták. Utolsó fogsága alatt mint római polgárt Rómában állították bíróság elé, s valószínűleg Kr. u. 64-ben vagy 67-ben a birodalmi főváros közelében lefejezték.

János a galileai Betániából származott, apja, Zebedeus halász volt. János bátyjával, Jakabbal apja mesterségét folytatta. Anyja, Szalómé, Jézus követői közé tartozott. Keresztelő János fellépésekor a tanítványa lett, majd a Keresztelő tanúságtétele után Jézushoz csatlakozott.

Az Úr a többi tizeneggyel együtt apostolává választotta. Jézus – Péter és Jakab mellett – őt is megkülönböztetett bizalmában részesítette. Jelen volt Jézus színeváltozásánál, az utolsó vacsoránál az Úr mellett foglalt helyet és az apostolok közül csak ő kísérte el Krisztust a Golgotára. A kereszt alatt Jézus az ő gondjaira bízta édesanyját, Máriát. Jézus feltámadását követően az asszonyok híradása nyomán Péterrel együtt futott az üres sírhoz, hogy megbizonyosodjon a Mester feltámadásáról.

Már nem előszőr látjuk, hogy El Greco János evangélistát nem a „hivatalos” jelképével, a sassal ábrázolja (ami Kasztília és Izabella királynő jelképe is egyben), hanem egy boroskehellyel, amiből éppen egy kígyó mászik elő. Nem gondoltam volna, hogy ez a megjelenítés összefüggésben van azzal a K. Lacitól éjfél körül még ma is gyakran hallott felkiáltással, hogy „No, igyunk még egy utolsó János áldást!”

Jézus legifjabb tanítványára emlékezünk ezzel, aki a keresztény hagyomány szerint az egyetlen apostol, aki egyrészt fiatalabb volt Jézusnál, másrészt természetes halállal halt meg. Pedig meg is akarták mérgezni, de áldást mondott a mérgezett bor fölött, majd megitta azt – és semmi baja sem lett. A történet képi ábrázolása egy kígyó, amely távozik Szent János serlegéből. Innen eredeztethető a János-áldás hagyománya, s ennek emlékére van december 27-én, a szeretett tanítvány emléknapján boráldási szertartás sok magyarországi templomban. Egyes vidékeken minden hordóba belecseppentettek a szentelt borból, ami hitük szerint elősegítette a következő évi jó bortermést.

A mérgezési story egyik verziója (van másik is, de azért nem kell túlzásokba esni).

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: “Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!” Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze… a méreg azonban hatástalan maradt.

El Greco a „Toledo látképe és térképe” c. festményt 1608-ban festette. A kép arról nevezetes, hogy Toledo látképét és a város utcáit ábrázoló térképet együtt ábrázolja. A kompozícióba El Greco a Tejo folyó allegóriáját és a Tavera Kórház felhőn úszó épületét is belefoglalta. A kép tetején Szűz Mária látható, aki éppen egy díszes miseruhát terít Szent Ildefonzra (a kinagyított részlet a következő oldalon található).

A kép szimbolikusan mutatja be Toledo szentségét és történelmét. A festmény tehát értelmezhető annak a propagandakampánynak a fényében is, amelybe Toledo városa a XVI. század végén kezdett bele, hogy megpróbálja meggyőzni II. Fülöpöt és udvarát,hogy térjenek vissza Madridból Toledóba. Ugyanakkor a festmény dekoratív célú is és része azoknak a festményeknek, amelyeket El Greco valamint műhelye készített élete vége felé a hazai piacra.

A festmény Toledót északi irányból láttatja. A város számos fő nevezetessége felismerhető, köztük a Bisagra-kapu, a katedrális, az Alcázar de Toledo és a Szent Márton híd. A festmény jobb alsó sarkában lévő Toledo térképén dél van fent. A térkép bal oldalán található a város főbb intézményeinek listája (mára már majdnem teljesen elhalványult írással), a városon belüli elhelyezkedésüknek megfelelő számokkal. A térkép jobb alsó sarkában egy felirat található, amely a Tavera Kórház, valamint Szűz Mária és Szent Ildefonz elhelyezését tárgyalja a kompozícióban. 

A képrészleten Szent Ildefonz Szűz Máriától jobbra látható, sárga ruhában.

Amikor kijövünk az El Greco múzeumból, egy kis parkot találunk az utca túloldalán. Itt mindenképpen érdemes megpihenni és főleg megcsodálni a kilátást a szakadékra, a Tajo-ra és a Los Cigaralles dombjaira.

La Sinagoga del Tránsito y El Museo Sefardi

A hatalmas zsinagóga építése a XIV. századra datálódik és a megrendelő Samuel ha Levi volt.

Teljes nevén Samuel ben Meir Ha-Levi Abulafia (Úbeda, kb. 1320 – Sevilla, 1360.) a nagyhatalmú Abulafia család tagja volt, amely 1200-as évek óta vezette a toledói és általában a kasztíliai zsidó közösséget. Szülei nem sokkal azután haltak meg pestisben, hogy Toledoba érkeztek. Először Juan Alfonso de Alburquerque portugál lovag adminisztrátoraként dolgozott és elég elismert lett ahhoz, hogy a kasztíliai I. Pedro udvarában helyezkedjen el, először kamarásként, később pénztárnokként. Munkaviszonya akkor szűnt meg, amikor I. Pedro ellenségei Trastámara Henrik vezetésével pogromot szerveztek a toledói zsidóság ellen, ami lehetővé tette számukra, hogy birtokba vegyék a királyi kincseket.

A munkaadójától kapott jelentős vagyonnal 1355-1357. között alapította meg az El Transito zsinagógát. Az épület egyike volt annak a tíz zsinagógának, amelyek Toledonagyszámú zsidó lakosságát szolgálták. Építését a katolikus egyház hevesen ellenezte, de Pedro király engedélyezte. Riválisai folyamatosan bírálták a zsidókkal szemben tanúsított megengedő álláspontja miatt, végül a király Sámuel ellen fordult és 1360- ban sikkasztás gyanújával bebörtönözte és megkínoztatta.

Samuel Ha-Levi Abulafia kiemelkedő szerepét Pedro udvarában gyakran emlegették állítólagos zsidóbarátságának bizonyítékaként, de Don Samuel sikere nem feltétlenül
tükrözte a spanyol zsidóság általános tapasztalatait ebben az időszakban, amelyet
gyakran a diszkrimináció és pofromok jellemeztek. Sámuel pályafutása is azt mutatja,
hogy a zsidók lehetőségei bizonyos hivatalokra és pozíciókra korlátozódtak.

1492-ben a Keresztény Királyok kiűzték a zsidókat Spanyolországból és a zsinagógát a Calatrava-rend tulajdonába adták. Innentől kezdve az évszázadok során az épület volt kórház, a lovagok szálláshelye. katolikus templom, katonai laktanya, míg 1910-ben az épületet a Vega-Incián márki alapítvány kezelésébe adták. Ekkor kezdődtek a helyreállítási munkák, amik egészen 1968-ig tartottak. 

Amit ma látunk, az egy csodálatos műremek.
Érdemes külön figyelmet szentelni a gipszdíszítéseknek és a mudéjar stílusú fa tetőszerkezetnek is.

Ugyanebben az épületben található a Szefárd
Múzeum is, ami a spanyolországi szefárd zsidók történetét mutatja be térképeken, használati és vallási tárgyakon keresztül. Őszintén szólva ettől én kicsit többet vártam, de azért érdemes végig sétálni a néhány termen.

La Judería de Toledo

A Zsinagóga mögött található Toledo ősi zsidónegyede. A XV. század végéig itt élt egész Spanyolország legnépesebb és leggazdagabb zsidó közössége, alapjában véve viszonylagos békében a keresztényekkel és a muszlimokkal. Érdemes akár céltalanul is bolyongani a szűk utcákban és magunkba szívni az ódon házak levegőjét. Minden ház egy önálló történet, sors, amik mára zömmel a feledés homályába vesztek. Kicsit csodálkoztam, hogy Toledo zsidónegyede ma nem ragyog olyan fényesen, mint például Córdobáé, de lehet, hogy ebben az enyhén lepukkadt állapotában hitelesebben tükrözi vissza a korábbi évszázadok hangulatát.

La Sinagoga de Santa Maria la Blanca

Pár száz méterre a szefárd múzeumtól található Toledo másik híres zsinagógája. Az eredetileg Ibn Shushan-ról elnevezett, később Nagy Zsinagóga néven ismert templom118 -ban épült és építészetileg feltűnően, de nem véletlenül hasonlít egy mecsetre, hiszen ezt is muzulmán építőm esterek építették. Azaz ezen a helyen jól tetten érhető a három kultúra ideiglenes békés egymás mellett élése: a katolikus Kasztíliai Királyságban iszlám vallású mesterek építették zsidó vallási célokra. A béke azonban nem tartott örökké, 211 évvel a felavatása után, 1391-ben országos pogrom indult a zsidók ellen, aminek legfőbb elindítója Ferrán Martinez, écija-i főesperes volt, aki futószalagon tartotta antiszemita prédikációit. Toledo akkori tíz zsinagógája közül hat elpusztult, a Nagy Zsinagógát pedig katolikus templommá alakították át.

A templom öt hajóra oszlik és nagyjából 27 méter hosszú és 21 méter széles. Összesen 28 darab, nyolcszögletű, téglából rakott, levakolt és lefestett oszlopot találunk. Az oszlopfők korinthoszi és bizánci minták alapján készültek.

A későbbi évszázadokban az épületben működött a bűnbánó kéjnők szállása (1550.),katonai börtön (XVIII. század), katonai raktár (a napóleoni háborúktól a XX. század elejéig), majd a Franco korszakban egy kormányrendelet a katolikus egyház tulajdo nába adta azt. Napjainkban gyönyörűen felújítva várja a látogatókat.

Monasterio de San Juan de los Reyes

Toledói körsétánk utolsó állomása egy hatalmas, de meglehetősen komor épület, ami talán nem véletlen, hiszen eredetileg mauzóleumnak (is) épült. A megrendelők Izabella és Ferdinánd, a Katolikus Királyok voltak, akik az épülettel hármas célt követtek. Szerettek volna emléket állítani az 1476. március 1-én Toro-nál vívott győztes csatának, megemlékezni, fiúk, Juan 1478. évi születéséről és létrehozni későbbi temetkezési helyüket. (Ez utóbbi tervüket Granada 1492. évi elfoglalása után megváltoztatták.)

A Toro település melletti csata a kasztíliai örökösödési háború (1474-1479.) legfontosabb eseménye volt. Az egyik oldalon Izabella, a másik oldalon V. Alfonz portugál király és fia, János herceg csapatai harcoltak, akik Juana la Beltraneja trónra lépését támogatták. A csata ugyan döntetlenre végződött, de Izabellának sikerült belőle mégis politikai győzelmet kreálnia. Az örökösödési háború az 1479. évi békekötéssel zárult.

Juan de Aragón y Castilla (Sevilla, 1478. június 28. – Salamanca, 1497. október 4.) Aragónia és Kasztília trónjának örököse, Asztúria hercege volt. Édesapja II. Ferdinánd aragóniai király, édesanyja I. Izabella kasztíliai királynő. 1497. április 3-án, tizennyolc évesen a burgosi katedrálisban feleségül vette Ausztriai Margit főhercegnőt (1480–1530). Házasságuk Margittal sajnos rövid életűnek bizonyult. A trónörökös alig hat hónap házasság után gyors lefolyású betegségben, feltehetően tuberkulózisban halt meg Salamancaban, útban Portugáliába. Ávilá-ban a domonkos-rendi Szent Tamás kolos torban helyezték örök nyugalomra. (A kép salamancai szobrát ábrázolja, amivel szinte biztosan találkoztunk ottani körsétánk során.)

A kétszintes kolostor és egy templomot tartalmazó épületkomplexum a spanyol-flamand gótika stílusában épült, amely a késő gótika és a kora reneszánsz közötti átmenetet képviseli, eredeti gótikus szerkezeti jellemzőkkel és reneszánsz díszítési elemekkel.

Toledói látogatásom itt befejeződött, bár minimum két fontos és érdekes helyszín ki maradt, amiket legközelebb mindenképpen pótolni szeretnék. Ezek:

  • a Hospital de Tavera és
  • az Iglesia de San Román, ahol
  • a Museo de los Concilios y de la Cultura Visigoda is található.

Consuegra

Toledótól 64 kilométerre DK-i irányban találjuk ezt a tízezer lakosú települést, ami hírnevét a szélmalmoknak köszönheti. Útközben zömmel gabonatáblák mellett haladunk el és Consuegraban is láthatunk méretes gabonatárolókat. Azaz egy tipikus mezővárosba érkezünk, ahol a szélmalmok ténylegesen búza őrlési célból épültek, zömmel a XIX. század első felében. Ez a friss információ enyhén illúzióromboló Don Quijote vonatkozásában, de „szerencsére” állítólag már a XVIII. században is állt két malom a hegygerinces, sőt az egyikük azt állítja magáról, hogy a XVI. században épült.

A koruktól függetlenül nekem nagyon tetszett a szépen sorba állított 12 malom, amelyek közül öt még napjainkban is működőképes. Az egyikben (pont a baloldali

képen szereplőben) vegyesbolt üzemel és még hűtőmágnes is kapható. Ráadásul a magát turistabaráttá kiképző öregúr azt is megengedi, hogy a látogató felmásszon az emeletre, ahol ez a látvány fogadja:

Bár az itteni malmok külsőleg nagyon hasonlítanak a Hollandiában a XVI-XVII. században kifejlesztett szélmalmokra (ne feledjük, Németalföld és Kasztília sokáig egy birodalomhoz tartozott), a funkciójuk alapvetően eltért egymástól, tekintettel arra, hogy Hollandiában leginkább vízkiemelésre (a termőföldek belvízmentesítésére) használták azokat.

A szélmalmok társaságában egy hatalmas, egészen jó állapotban lévő vár található, aminek meglátogatása szintén ajánlott. A várat a Cordobai Kalifátus idején, a X. században építették, később – a rekonkviszta után – VII. Alfonz a Szuverén Jeruzsálemi Szent János Katonai és Ispotályos Rend kezelésébe adta.

Ilyen a kilátás a vár mellől Consuegra élelmiszeripari negyedére és környékére

A malmok és vár megtekintése után benéztem a városközpontba is, ha már egyszer erre jártam és sokadszorra csodálkoztam el a spanyol kisvárosok műemlékeinek és középületeinek számosságán. A bal oldalon a Főtér óratornya, középen egy 1925-ben épült iskola, jobbra pedig a kisvárosi színház, amit „természetesen” Don Quijote-ról neveztek el.

Cervantes, Don Quijote és La Mancha

Ideje végre foglalkoznunk a híres lovaggal
és megálmodójával. (Cervantes szobra Toledóban áll, a Museo de Santa Cruz előtt.)

Miguel de Cervantes (1547. szeptember 29.
– Madrid, 1616. április 23.) kalandos életű
spanyol regény- és drámaíró, költő, Don
Quijote figurájának megalkotója, a spanyol
irodalom talán legismertebb képviselője.

Alcalá de Henares városkában született. Iskolai tanulmányait Córdobában kezdte, majd Sevillában és Madridban folytatta. Ott ismerkedett meg kora spanyol színházával. 1570-ben párbajban megsebesített egy építőmestert, ezért menekülnie kellett Spanyol országból. Itáliába utazott, ahol Giulio Acquaviva szolgálatába állt, akiből hamarosan bíboros lett, Cervantes pedig az ő asztali felszolgálója. A következő évben katonai pályára lépett, és részt vett a lepantói csatában. Bal karja a harcokban megsebesült, majd lebénult.

1575-ben elhatározta, hogy visszatér Spanyolországba, de a hajót, amelyen utazott, berber kalózok támadták meg. Miguel és öccse, Rodrigo Cervantes az algíri pasa fogságába esett. Rodrigót hamarosan ki tudták váltani, de Miguel csak öt évi rabság és több sikertelen szökési kísérlet után térhetett haza. Ezután hivatali munkákat vállalt Spanyolország különböző városaiban, ennek során gyakran került összetűzésbe a helyi hatóságokkal, többször be is börtönözték. (A képen a salamancai Plaza Mayor-on található medalion.)

1605-ben kiadta a Don Quijote első, 1615-ben második kötetét. A regény nagy sikert aratott, és hamarosan el terjedt egész Európában. Sok irodalomtörténész a Don Quijotét tartja az első, mai értelemben vett regénynek, illetve a spanyol arany század irodalmi csúcspontjának.

Egyszerű kisnemes volt és a szerény Alonso Quijano nevet viselte, de olyan hóbortos szenvedéllyel gyűjtötte és olvasta a divatos lovagregényeket, hogy egyfelől birtoka ráment a drága könyvekre, másfelől a képzelt történeteket a valósággal egynek vette, s ősei rozsdás páncélját felöltve, rozzant gebéjén (amelyet a hangzatos Rocinante névre keresztelt) maga is lovagi kalandokra indult.

Úrnőjének egy szomszéd falubeli parasztlányt szemelt ki (neki a Dulcinea del Toboso nevet adta); utóbb egy birtok ígéretével rávette a szomszédjában lakó együgyű, köpcös parasztot, Sancho Panza-t, hogy fegyvernöki minőségben kísérje el útjain. Don Quijote számtalan kínos kalandba keveredett, mert a prózai valóságot mind untalan a regények képzelt helyzeteivel azonosította, a juhnyájat például ellenséges hadnak, a szélmalmokat óriásoknak, a gyaloghintón vitt hölgyet elrabolt hercegnőnek nézte; mindannyi szorkardot ragadott, de csak kalamajkát okozott, és többnyire őt magát páholták el, bár Sanchonak is kijutott az ütlegekből. Többször is haza zsuppolták vagy félholtan hazacipelték, de ő nem lelte nyugalmát, és rokonai meg barátai éberségét kijátszva újra nekivágott bolondos kalandjainak. Közben volt vezeklő remete, őrjöngő szerelmes, hercegek és más nagyurak önkénytelen udvari bolondja; végül a sok viszontagság aláásta egészségét, s utolsó útjáról már csak meghalni hozta haza a derék Carrasco Sámson diák.

Halálos ágyán belátta életének balga ságát, és megátkozta a lovaghistóriá kat. Don Quijote alakjával és groteszk kalandjaival az író az önmagát túlélt, de a maga korában még igen népszerű lovagtörténetek műfaját akarta kinevettetni, ám hősében többet teremtett, mint eszelős ábrándkergetőt. A „búsképű lovag” minden tette a gyengék és elesettek megsegítésé nek önzetlen szándékából fakad; bár megmosolyogjuk, érezzük, hogy er kölcsileg és lelki nemesség dolgában fölébe emelkedik környezetének. Ő ajó szándékú idealista halhatatlan iro dalmi jelképe, a szélmalmokkal is szembeszálló ember, aki elbukhat ugyan, de a jó ügyért vívott, akár si kertelen harc létjogosultságára ő adja a végletes példát.

A híres malom akár Consuegraban is állhatna.

Almagro

Almagro egy hangulatos kisváros, ahol a Plaza Mayor környéki utcákban ugyan elő fordulnak turisták és rájuk szakosodott üzletek, de már két utcával arrébb a végtelenbe vesző csendesség fogad minket. Mégis érdemes kisebb kitérőt tenni a hazafelé vezető úton23 és megállni itt, mert – akármilyen meglepő – Almagro a maga kilencezer lakosával Spanyol-ország egyik színházi fővárosa! Erről később még bőven lesz szó.

Plaza Mayor

lgyekezzünk minél közelebb parkolni a Plaza Mayorhoz. Kis bolyongás után valószínűleg sikerül valamelyik mellékutcában

Mivel a város neve „Al”-lal kezdődik, jó eséllyel arab eredetű. Valóban: „vörös agyag”- ot jelent, aminek nyomait a főtéren is felfedezhetjük. Különlegesek a teret két oldalról határoló kétszintes, árkádos zöldre festett épületek. Az árkádok alatt kávézók, üzletek, éttermek működnek, mint a középkorban. A tér nyaranta szabadtéri színházi előadá sok helyszíne.

A város fénykorát az 1755. évi lisszaboni földregés előtti nagyjából 200 évben élte. Ebben az időszakban épült itt legalább négy kolostor, számtalan templom, az önkor mányzat épülete (a lenti képen). Egy kisebb egyetem is működött a városban, sőt Al magro 1750-től kezdődően pár évig még La Mancha tartomány székhelye is volt, Val deparaíso grófjának köszönhetően.

A főtéren található az idősebb Diego de Almagro méretes lovas-szobra, akit Pizarro végeztetett ki 1538-ban Cuzcóban. Érdekes, hogy őt Almagroban tisztelik, míg Pizarro lovas-szobra a nem is olyan távoli (250 km) szülőhelye, Trujillo főterén áll.

1533-ban Francisco Pizarro szövetségeseként vett részt az Inka Birodalom meg hódításában, Cuzco elfoglalásában. Ez után Sebastián de Belalcázarral észak nak indult. Bevonultak a felgyújtott Quitóba, és újjáalapították a várost.

A győzelem utáni osztozkodásban Pizarro a birodalomnak azokat a déli területeit engedte át neki, amiket még meg kellett hódítani. Almagro ezért kétéves expedíciót (1535–1537.) vezetett ezekre a területekre: ő volt az első olyan európai, aki a Titicaca-tótól délre hatolt az Andok hegyláncai között. A 35. szélességi fokig jutott, majd visszaútján felfedezte az Ata cama-sivatagot.

Iglesia de San Augustin

A Plaza Mayor önkormányzat melletti sarkán áll ez a XVIII. századi templom, ami állítólag a megye (Ciudad Real) legszebb barokk temploma. Milyen lehet a többi? – tettem fel magamnak a kérdést a külső alapján. Ugyanakkor feltűnő a templom belsejét szinte teljes egészében beborító falfestmény, amely az oltárképekkel, szobrokkal együtt meleg barokk hangulatot teremt az egész térben. Ottjártamkor éppen egy időszaki kiállítás volt berendezve az épületben, természetesen színházi témában. Fesztiválok idején színházi előadások céljára is használják a templomot.

Patio de Fúcares

A Plaza Mayorról haladjunk nagyjából keleti irányba az önkormányzat és a San Augustin templom közötti utcán (Calle Feria), majd forduljunk balra (Calle Arzobispo Cañizares) és rögtön megpillantjuk a Fugger-házat. Hogy kerültek ők ide? A magyarázat I. Károly – akkor még csak spanyol király – választási kampányában keresendő. Károly 1516. óta volt Kasztília, León, Aragón stb. „de facto” királya és 1519-ben szerette volna elnyerni a Német-római császári címet is. Ez nem volt könnyű, mert ellenfele I. Ferenc francia király volt és a választási kampány már akkoriban sem volt olcsó mulatság.

Károly tehát kénytelen volt hiteleket felvenni (II.) Jakob Fuggertől (1459-1525.) és elzálogosítani – többek között – az Almagrotól 116 km-re található Almadén település cinnabarit bányáinak jövedelmét. Ezt a bányajövedelmet kezelték a Fuggerek alkalmazottai Almagrobol. A szerény külsejű homlokzat gyönyörű reneszánsz udvart rejt, amit raktárak és irodák vesznek körül. Az udvart nyaranta színházi előadások céljára is használják.

A cinnabaritot elsősorban higany tartalma miatt bányászták és Almadén környékéről került ki a Föld eddigi összes higany felhaszná-lásának 1/3-a. Szintén ebből az ásványból nyerik ki a cinóbert, ami egy világospiros festékanyag, illetve e festék szín ének a neve.

Jakob Fugger, a középkor egyik legsikeresebb bankára, az akkori Európa leggazdagabb emberei közé tartozott.

Fiatalkorát Firenzében és Rómában töltötte, ahol a Mediciekkel és a pápával alakított ki kereskedelmi kapcsolatokat. 1485-től Fugger az innsbrucki takácsüzem irányítását vette át, melyért egyedül volt felelős. Tíz évvel később már a közép-európai bányászat ban és az érckereskedelemben is érdekelt volt. (Balra Dürer híres portréja.)

Teatro Municipal

A Calle San Agustin közepe táján található ez a rokokó ékszerdobozra hasonlító Városi Színház, ami olasz mintára épült 1861-ben. Vele szemben emelkedik a volt San Juan kórház, amelynek udvarán is kialakítottak a XX. század végén egy 665 nézőt befogadó szabadtéri színházat (Teatro Adolfo Marsillach).

A Calle San Augustinon sétáljunk vissza a Plaza Mayor-ra és annak bal oldalán (feltéve, hogy háttal állunk az önkormányzat épületével) középtájt keressük meg Almagro leghíresebb és legrégebbi színházát.

Corral de las Comedias

A kétemeletes karzattal körülvett színházi udvart 1628-ban alakította ki Leonardo de Oviedo, „manchego” (La Mancha-ra jellemző) stílusban a korábbi Mesón del Toro-ból. A Corral de las Comedias (a komédiák karámja) fogadóként és színházként is működött, de csak a XVIII. századik, amikoris V. (Bátor) Fülöp (1683-1746.) király betiltotta a színházi előadások céljára szolgáló karámok működését. A középkori színház maradványait véletlenül fedezték fel újra 1950-ben és azonnal meg is kezdték a helyreállítást. Pár évvel később már újra előadásokat tartottak az udvarban.

A színház napjainkban az évente megrendezésre kerülő Almagroi Nemzetközi Klaszszikus Színházi Fesztivál egyik központja. 2017-ben először magyar színház is részt vett a fesztiválon. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Shakespeare Julius Caesar darabját mutatta be magyar nyelven és spanyol felirattal.

Figyelemre méltó, hogy Almagroban nem csak klasszikus színházi fesztiválokat rendeznek, hanem ez a kisváros ad ott hont (idén immár 21. alkalommal) a Kortárs Színházak Iberoamerikai Fesztiváljának is. Idén – a spanyol résztvevők mellett – Chileből, Costa Rica-ból, Kolumbiából és Venezuelából érkeztek művészeti csoportok

Museo Nacional del Teatro

Komoly elismerésnek számít, hogy Almagroban működik a spanyol Nemzeti Színházmúzeum is. (Az épületet a Plaza Mayor mellett, Diego de Almagro szobrától jobbra találjuk meg.) Az épületkomplexum eredetileg a Calatrava-rend lovagjainak szálláshelyéül épült és itt volt a rend Nagymesterének is a székhelye. A Színházmúzeum 2001. óta működik itt. Leginkább a múzeum udvara emlékeztet a letűnt korra.

A múzeum festményeken, plakátokon, jelmezeken, színpadi maketteken keresztül mutatja be a spanyol színjátszás több évszázados történetét. A baloldali festményen Joaquina Pino (1868-1948.) jónevű madridi színésznő, középen Amalia Molina (1881-1956.) népviseletre hasonlító jelmeze, amit a „pasodoble torero” előadásaihoz használt a színpadon.

A pasodoble bikaviadalt jelképez, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő. A tánc alapja a pasodoble, azaz a kettős lépés, a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése, valamint a ritmikus haladó lépések. A pasodoble-táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A nőtől elvárják az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot.

Teresa Viera Romero (1929-2021.) és mexikói származású partnere, Luisillo Pérez Dávila (1928-2007.) híres spanyol táncosok voltak, akik elsősorban az USA-ban léptek fel.

Nekem különösen tetszettek a manuális működtetésű színpadi zajgépek, pl. a vízesésé.

Befejezésül pedig álljon itt egy ritka brüsszeli gobelin, amit Peter Paul Rubens tervezett a XVII. század első felében. A jelenet az Iliászból származik és Agamemnon vitáját ábrázolja Achilles-szel. A fiatal Achilles már húzná elő a kardját, de Minerva vissza tartja, míg a trónon ülő Agamemnont a bölcs Nestor próbálta nyugtatni.

El Parador de Almagro

Kiadós körsétánk végére bizonyára alaposan megéhezünk és nem találhatunk kelleme sebb helyszínt a jól megérdemelt ebédhez, mint a helyi Paradort. Az 1596-ban a Dávila de la Cueva család által épített épület eredetileg a Szent Ferencről elnevezett kolostor székhelye volt és 1977. óta működik benne a luxus szálláshely valamint étterem. Érdekesség, hogy az 54 szobához 14 belső udvar tartozik. A konyha erősen ajánlott.

Telki, 2021. november 1.

Réthy Imre

Share on facebook
Share on whatsapp
Share on email

TOPICS

GET IN YOUR MAIL

CONNECT WITH US

Latest Blog Posts